2016. május 1., vasárnap

Finca Tatin

Sok utazótól hallottuk, hogy a Rio Dulce és Livingstone közötti folyószakaszt nehogy kihagyjuk, mert ez az egyik legnagyobb durranás Guatemalában és mennyire igazuk volt.
Ezen kívül azt is hozzátették, hogy Finca Tatinban szálljunk meg.
Vajon mi lehet ez a rejtélyes hely?



Rio Dulce folyó az Izabal-tó vizét vezeti le a Karib-tengerbe és ezen a festő szakaszon viszik különféle túrákra az ideérkező turistákat az itt élő hajós emberek. Viszont a Rio Dulce nemcsak folyó, hanem egy város neve is ahonnan indulnak a hajók a tengerparti Livingstonba. Ez a 20-30 kilométeres szakasz a leglátványosabb hajós útvonal az országban és természetesen rengeteg jármű szállítja a turistákat föl-le rajta. Na meg hát mindenki, aki tehetősebb az tuti vesz (vagy inkább vett) magának itt valami szolid vízparti vityillót, saját stéggel. Oda kiköti a klassz kis jachtját vagy vitorlását és élvezi a nyugalmat. 


Vagyis csak élvezte, mert napjainkban már azért percenként húznak el a hajók a milliós kéglik előtt. A Finca Tatin 45 percre van Rio Dulcéból vagy 20 perc Livingstoneból és csak hajóval lehet megközelíteni. Megvettük a kikötőben a fix áras jegyet (125 Q = 5000 Ft) és vártuk a közelgő indulást.
Elvileg tíz perc!
Egyszer csak az egyik tag közli, hogy nincs elég ember és érdeklődés hiányában elmarad az út, hacsak nem fizetünk még ennyi meg ennyi pénzt. Természetesen visszakértük a lét. Minden kekeckedés nélkül vissza is adták. Aztán összedugták a fejüket és közölték, hogy várjunk még. Nyilván bepróbálkoztak és nem jött be nekik.
Pár perc múlva megint kérték a lét, beültettek minket a csónakba és átmentünk a túlpartra. Ott beszállt egy eszement kanadai fazon, aki percenként újabb sört nyitott és nagyon vidáman osztotta az észt. Aztán jött az ausztrál csaj a salvadori barátjával (aki a GAP-nél túravezető) és már tűztünk is lefelé a folyón. A parton üde zöld őserdők és mutatós kulipintyók váltották egymást, de a folyószakasz nem volt annyira nagy durranás mint, amit vártam. A folyó legalább olyan széles, mint a Duna nem pedig valami kis hangulatos ártér. Aztán letértünk a baloldali mellékágra és a kapitány fékezett. Dzsungeles rész tűnt fel és a vízparti stégen pár fiatal napozott, a függőágyakban olvastak, négyen pedig előttünk úszkáltak a folyóban. Aztán Tarzan üvöltést hallottunk és valaki a hintáról becsobbant a vízbe. Felnéztem és megláttam a táblát: 
 FINCA TATIN


 Kezdésnek nem rossz.Martint a salvadori srácot mindenki ismerte, beleértve Nérót, a mólón pihengető, hatalmas, ámbár nagyon békés, kutyust is. Kipakoltunk a csónakból és mentünk a recepcióra, Néró meg a nyomunkban. Biztost várt néhány lepattanó falatra, de ez most elmaradt neki. Körülöttünk dzsungel mindenfelé és pár tíz lépés után függőágyak és kényelmes hintaszékek között találtuk magunkat.


Elvileg csak egy üres szobájuk volt, de mázlinkra akik bejelentkeztek a ping-pong asztal feletti szobába azok nem jöttek meg. Annyit kértek, hogy várjuk meg a délután öt órát és ha addig sem érkeznek meg, akkor miénk a szoba.
Fél hatkor felhurcoltuk a motyót a meredek lépcsőfokokon a legfelső szintre. A szobán nincs ablak csak szúnyogháló és mivel a fák lombkorona szintjénél vagyunk, remekül látni mindenfelé.



Ajtó sincs, vagyis van, de nem az amit mi annak neveznénk. A szobánkat olyan csapóajtóval lehet lezárni, mint ami a legtöbb embernek a padlására vezet. Lemenni nem volt nagy kihívás, de felfelé jövet, fejjel felemelni és megtámasztani a dög nehéz csapóajtót annál inkább, ezért általában nyitva is hagytuk.
A Finca Tatint mindenki imádja és nem csak azért mert világbajnok helyen van, hanem a hálóteremtől kezdve a vízpartra néző meleg vizes (luxuskivitelű) szobákon át sokféle árkategóriából lehet választani. A személyzet nagyon kedves és a közös vacsorákon jófej emberekkel lehet megismerkedni. Reggelit és ebédet mindenki rendel magának, de vacsorából csak a vegás és húsevő variáció van. Mindenki egy (illetve két) asztalhoz ül le és ha nyitott vagy más utazók társaságára, akkor sok jó sztorival vagy hasznos infóval gazdagodhatsz. Vacsi után Wilmar a manager mindenkit végigkérdez, hogy mi a terve másnapra ill. vázolja, hogy ők mit ajánlanak. Lehet kajakozni, barlangászni, túrázni és persze pihengetni a szálláson.
A kajakra egyből ráharaptunk.


Megdumáltuk, hogy reggeli után motorcsónakkal elvisznek minket a madárrezervátum bejáratához és ott arra megyünk, amerre akarunk, aztán ha meguntuk, akkor fél óra alatt visszaevezhetünk a szállásra.
Az egyik sodrásmentes holtágnál kitettek, evezőt ragadtunk és mentünk befelé a susnyásba.



Eleinte szélesebb ágon eveztünk, de amint láttunk valami leágazást, akkor azt végigjártuk. Gyakran összeértek felettünk a fák, csipogtak a madarak és halkan osontunk az idilli helyeken.



A legmeglepőbb az egészben, hogy rajtunk kívül több mint húszan voltak a szálláson, de csak mi jöttünk evezni. Az összeg amibe az egész napos kajakozás került, az talán két-három sör ára. Az ok is inkább abban rejlik, hogy a hátizsákos turisták nagyon kényelmesek lettek, shuttle busszal közlekednek, nappal az okos telefont nyomogatják este pedig partiznak és más már nagyon nem is érdekli őket. Nyilván nem mindenkinél van ez így, de a nagy többségnél ezt látom.
Sok emberrel beszélgettünk és amikor meghallották, hogy helyi buszokkal vagy stoppal közlekedünk UFO-ként néztek ránk.
Persze nekem tök mindegy, az ő nyaralásunk és ráadásul tökjó, hogy nem kell senkit kerülgetni ezeken csodás helyeken. Imádok evezni, itt meg aztán pláne élmény, a dzsungelben a sodrás nélküli szűk mellékágakon eggyé válni a tájjal.
Meseszép.
Madárból kevesebb volt, mint hittük, de az őserdő nyugalma kárpótolt minket.


Az egyik belső tó partjánál kisebb falut is láttunk, ahol már igen kevés helyi él, inkább a tehetős külföldiek vásárolták fel az elvonulásra alkalmas vízparti telkeket. Azért akad még itt helyi trafik és persze csónakkal közlekedő falusiakat is láttunk, de belőlük már nincs túl sok.


Visszafelé megálltunk Aguas Calientesnél, aminek az érdekessége a folyóparton feltörő meleg víz. Ügyes kezű emberek építettek ide betonmedencét és éttermet is. Ha esetleg nem elég meleg a 29 fokos folyó, akkor két lépéssel arrébb a termálvízben is csobbanhatsz. A betonmedence kialakítása nem épp a legszebb és a felszínen nylonzacskók és samponos tasakok lebegnek, ezért megfosztottuk magunkat ettől az élménytől. Haraptunk valamit az étteremben és visszaeveztünk a szállásra.
Most, hogy bejártam Guatemalát, bevallhatom, hogy nekem ez volt az egyik kedvenc helyem az országban.
Vacsoránál a mellettünk ülő középkorú francia pártól megtudtuk, hogy Livingstoneban van egy étterem, aminek a tulajdonosa egy magyar lány.
Na holnap, majd jól megnézzük.


Szereztünk kajakot és a tenger felé eveztünk, sajna nem volt túl nagy a sodrás. Ha nem eveztünk, akkor nem is haladtunk. Viszont menet közben nagyon kellett figyelni, mert percenként húztak el mellettünk a több méteres jachtok és ajándékoztak meg hatalmas tarajos hullámokkal.



A folyószakasz annyira nem volt látványos, pedig még kanyon is volt menet közben. Vagy legalább is van egy rész, amit annak hívnak, de itt nincsenek klasszikus sziklafalak csak a folyó keskenyebb lesz és talán picit dúsabb a domboldalon a dzsungel.



Megérkeztünk Livingstone jelentéktelen tengerparti kikötőjéhez, ahol pelikán és kormorán üledék bukéja töltötte be a levegőt.


A megbeszélt helyen leadtuk a kajakot és mivel volt még időnk a 14:00 előtt induló hajóig megkerestük a magyar lány éttermét. Miután megtaláltuk az egy utcás faluban, magyarul szólítottuk meg, picit lefagyott és megszeppenten köszönt vissza. Néhány hónapja vették át az éttermet a spanyol ajkú párjával és nagyon élvezik a nyugalmat és hogy itt semmi nem történik. Enikőék nagyon finom brokkoli krémlevest és ráksalátát készítettek, de sajna nem tudtunk beszélgetni velük, mert sietnünk kellett a hajóhoz.
Mi maradtunk volna még, de ez a 14:00 órás az utolsó, ami egyébként 14:30-kor indult.
A kapitányt megkértük, hogy álljon meg a Finca Tatinnál, berohantunk a portán hagyott cuccainkért és már repesztettünk is Rio Dulce felé.
Úgy döntöttünk, hogy a városban alszunk és másnap felkeressük Quiriguát, ahol ellentétben az eddigi maja városokkal vannak díszesen faragott sztélék is. A megközelítés nem tűnt nehéznek, egyik mikrobuszból átszálltunk a másikba, aztán az elágazástól a domborművekhez vezető 4 kilométeres szakaszon épp kapóra jött egy tuk-tuk (összköltség 40Q). Beültünk és pokoli hőségben robogtunk végcélunk felé, aztán emberünk akkorát fékezett, hogy majdnem lenyeltem a majrévasat.
Vajon mi történhetett.
Kinéztem és ezt láttam:


Itt a banánt nem kézi erővel, hanem ilyen futószalagra emlékeztető kábeles megoldással szállítják a raktárba.
Változik a világ.
Megérkeztünk Quiriguához, megvettük a Guatemalához illően aranyáru belépőt (80Q = 3200 Ft) és mentünk a díszesen faragott kőtömbökhöz. A környezet itt is csodálatos, de azért ezek a kőtömbök köszönő viszonyban sincsenek az ázsiai civilizációkból fennmaradtakkal (Khajuraho, Ayutthaya, Angkor, Borobudur). Viszont itteni mércével nézve érdekesek voltak.
12 kőtömb van, akad 10 méteres vagy épp 60 tonnás, az egyik embert, a másik meg teknőst ábrázol, a többit kilétét pedig kissé nehéz megállapítani.



A régészek szerint 750 és 810 között faragták őket a maják, viszont azt még nem tudták kisakkozni, hogy hozták ide őket. A kőtömbökön kívül érdekes még az erdő közepi tisztáson az Akropolisznak nevezett palota és az előtte lévő labdajátéktér. Ez a terület nem tartozott a nagy birodalmak közé, valószínűleg egy szűkebb körű papi arisztokrácia szertartási palotája lehetett.


A palotából már csak néhány kődarab maradt, amire a városi emberek előszeretettel ülnek le a családjaikkal piknikezni.

Azért jobban belegondolva el lehet képzelni, egykoron milyen virágzó birodalom volt ez és, hogy a papoknak milyen jó dolga lehetett itt.

Legközelebb a Semuc Champeyi vízesésekről, gyertyás barlangtúráról és tubbingozásról olvashattok!
ITT



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése