Wadi túrák Ománban

Reggel nyolckor átcsónakáztunk a túlpartra és nekiláttunk legyűrni az előttünk tornyosuló kilométereket. A srácok ománi tempóban, minden sarkon fotózgatva haladtak, ezért inkább elköszöntem tőlük.

Hatalmas sziklafalak, türkizkék medencék és bőtermő datolyapálmák mellett vezetett a helyenként kibetonozott ösvény.

A datolyákat és a többi haszonnövényt az évszázadokkal ezelőtt kiépített vízvezetékrendszerből (UNESCO világörökség) öntözik az élelmes helyiek.

30-40 perc alatt értem arra a pontra, ahol a vádi kettéágazik (egyébként itt vannak a legjobb fürdőhelyek is), mivel a nap még nem sütött be, inkább a túrázást választottam. Az ösvény kezdetben felfelé tartott, bődületes magasságú sziklafalak között, aztán keskenyedett és helyenként olyan részeken vezetett, ahol Európában már tuti, hogy kötelet tettek volna. Kis ideig szintben haladtam, majd amikor már feltűnt a falu (pár ház), akkor ereszkedni kezdtem. A települést csak arról veszed észre, hogy sokkal több a pálma, mint eddig volt. Az itt élő pásztorok minden zsebkendőnyi területet megművelnek és kissé elzártan élnek.

Innen már nem vezet tovább ösvény, viszont egyik szikláról a másikra ugrálva, még hosszasan lehet túrázni. Állítólag két nap alatt átlehet jutni a Wadi Tiwibe is (következő úti célom). Elmentem az időszakos patak forrásáig és ott visszaút mellett döntöttem. Ezúttal nem akartam felmászni a magasba, megpróbálkoztam a mederrel. Egész sikeresen haladtam, de aztán szakadékhoz értem, alattam a patak a benne fürdőző emberekkel.

Zsák nélkül minden további nélkül beugrottam és kiúsztam volna, de ez most kimarad. Jobbra tartottam, hátha le tudok ereszkedni hozzájuk, de nem. "A filmekben ilyenkor jön a reklám."

Átmásztam az előttem magasodó barlangon, de pechemre ott sem tudtam tovább menni.

A barlang felett is megpróbáltam, de ott se jött össze.

- Go up! – mutogatta a vízben úszkáló francia apuka.

Köszi.

Vissza nem akartam menni, tehát nincs választási lehetőségem fel kell mászni valahogy.

Lépésről lépésre megfontoltan haladtam és 30-40 méter mászás után elértem az ösvényt. Mondanom se kell, hogy utána én is bevágódtam a kellemes 27 fokos patakba.

Visszafelé a már ismert ösvényen haladtam és csak ladikost kellett találnom.

Mivel ez az ország egyik legfelkapottabb látványossága, csónakosban nem volt hiány. A fickó négy embert hozott át, legombolta a lovét és végül engem is visszavitt fél pénzért. Lebontottam a sátrat, a közeli kifőzdében ettem pár falafelt és megcéloztam a Wadi Tiwit.

Viszont akkor még nem tudtam, hogy ez nem túrázós hely, hanem terepjárós és kocsi nélkül itt meg van lőve az ember. Gyalogoltam vagy 2-3 kilométert felfelé a tűző napon, de megérte a kilátás miatt.

Viszont a földút hosszasan megy tovább, forgalom meg zéró. Leültem pár percre és vártam, továbbra sem jött senki. Itt ma már nem terem babér. Visszatértem a faluba és megcéloztam Surt. Útközben még kíváncsi voltam a Bibi Maryam síremlékére, ami egy 13. századi királynőnek állít emléket és rajta van az Unesco felveendő világörökségei listáján. Utólag visszagondolva kár volt felmászni a dombra, mert az autópályáról is hibátlanul látszik. 

Sur százezres városában napközben embert nem látsz az utcán, de még a bazár is zárva van délután négyig.

A piac után átnéztem a híd túloldalára fotóztam pár életképet és továbbálltam.

Lépésről lépésre haladtam Salalah felé a tengerparti úton, de túl sok érdekeset nem találtam Mirbatig. Átkompoztam Masirah szigetére, de a sivatagon kívül ott sincs semmi, viszont útközben több hasznos infót is magamba szívtam:

- A sivatagban sok helyen látni hatalmas tartályokat, amik biztosítják az itt élő nomádoknak és állataiknak a vizet. Hetente kétszer feltöltik, de vannak külön teveitatók is.

- Az országban termő datolya nagyon ízletes és jól csillapítja az ember éhségét. 3-4 napig szárítják, aztán lehet fogyasztani, és ha jól le van zárva, akkor akár két évig is ellehet tárolni. A legjobb minőség a Khalas és ennek kilója 1,5 – 2 riál. A gyengébb minőségű datolyákat az állatokkal (teve, kecske) etetik meg és ettől a húsuk is ízletesebbé válik.

- A teve errefelé sem olcsó mulatság, az ára 6-700 riáltól indul, de sok ember csak presztízsből tartja. A húsát eszik, a tejét isszák, de az igazán értékesek a verseny tevék. Ez a sportág nagyon népszerű mindenhol a Közel-Keleten és a jól futó teve vagy az utódja, akár milliókba is kerülhet.

- Az ország fő bevételi forrása az olaj és az igazságos szultán, akit mindenki szeret, igen sok pénzt forgat belőle vissza a népnek.  Rengeteg új út és autópálya épül, amin jóformán alig van forgalom, de a biztonság kedvéért még ki is világítják őket.
A Muscat-Salalah autópálya 1000 km hosszú, 3 külön céggel építették és 2 éven belül elkészült.

- Buszok jóformán nincsenek és minden turista bérelt kocsival járja az országot (na ők például egyszer sem vettek fel, pedig láttam belőlük eleget).

- Az országban jóformán nincsenek európai autók, míg Dubajban, aki megteheti az csak a ezekkel vagizik. Itt szinte mindenki japán vagy amerikai terepjárót vezet. Német autók állítólag azért nincsenek, mert nem értenek a szerelésükhöz.

Amikor az utcán gyalogolok, mindenhol megbámulnak, többször adtak csak úgy vizet, kaját és megkérdezik miben tudnak segíteni és nem értik, hogy mit csinálok. Itt aki turista, az bérelt kocsival jár, esetleg biciklivel, gyalogost igen ritkán látnak. Amikor mesélem, hogy vándor vagyok és a sivatagban, a strandon vagy a hegyek között alszom, akkor ez nagyon tetszik nekik. Az országban nem is a látnivalók a szenzációsak, sőt inkább közepesek, hanem ezek a fantasztikus emberek, akik nap mint nap, rengeteg pozitív élménnyel ajándékoztak meg. Már ezért megérte Ománba jönni.

Köszönöm Omán!

Folytatás:
ITT