Tambolakában szálltam le a gépről és mint kiderült egyedüli
fehérként. Kiléptem az utcára és már jöttek is a kint posztoló motoros taxisok.
-
Motor kéne 4 napra. – szólítottam meg az egyiket.
-
Nem ügy, mindjárt felhívom a haveromat.
Amíg a cimbi megjött, addig mi elcseverésztünk az aktuális
dolgokról és, hogy merre is található az a föld ahol a magyarok nagy többsége él. Begördült a moci. Pompás járgány Honda Revo, az ülés alá pont befér a
pulcsim és az esőkabát. Elkérték a telefonszámom, kifizettem előre 2 napot
(2500 Ft) és már léptem is. Semmi útlevél vagy kaució, pusztán csak az adott
szó.
De miért is jön valaki olyan szigetre, ahol nincsenek turisták,
internet, áram csak a főutak mentén és vezetékes víz sem gyakran. Sőt még
térerő is csak alig-alig.
Talán pont ezért.
Na meg a törzsi falvakért és a néptelen fehér homokos partok
miatt.
A motort természetesen annyi benzinnel adták oda, hogy a
kútig is épp csak elcsorogtam.
300 Ft-ból megitattam a járgányt, ami 150 km-re elég és
elindultam a sziget felfedezésére. Elsőként a közeli Kodi tartományba
igyekeztem, az út végig kesudió és kapok fák között vezetett, városok nincsenek
és a falvak is inkább csak tanyaközpontok. Lépten-nyomon vízhordó gyerkőcöket,
úttesten rohangáló malacokat és kecskéket kerülgettem.
Már kezdtem kockásra
ülni a fenekemet, amikor végre beértem Peroba.
Gyönyörű strand, nulla ember.
Találtam is egy kicsi családi szállást, de az árral nem voltam kibékülve, na
meg korán is van még. Lássuk milyenek errefelé a törzsi falvak. Elsőként
Rattengaróba motoroztam,
leparkoltam a vasat a falu szélén, a helyiek rögtön ott
termettek és elkísértek a törzsfőnök házához. Írjam be a nevem a nagykönyvbe,
ami itt egyenlő a fizetéssel. Addig fotó nuku. Megláttam a nevek mellett a
számokat és igen elcsodálkoztam. Némelyik nagypénzű nyugati 1500-2000 Ft-ot is
itt hagyott nekik, egy olyan országban, ahol sok ember havi 30 ezret, ha
megkeres. Hát persze, hogy senki nem dolgozik.
Én dobtam 200 Ft-ot, ami egyébként duplája Balin a vízesés
belépőjének vagy megegyezik némelyik temploméval. Nem nagyon tetszett neki, de
a góré közölte.
- Bisa Foto (Fotózhatsz).
Elővettem a gépem, ők meg a szuveníreket, amik kitudja hol
készültek.
Jóformán fotózni se volt kedvem. Mindenki cigizik vagy bételt rág és
várja a sült galambot.
Aztán jöttek a kölykök.
-
Uang Mr! Uang Mr!
Vagyis adjak pénzt. Eszem ágában sem volt, inkább elhúztam.
A falu a tengerparton, egy szikla tetején a kókusz liget
mellett van, igen látványos helyen, de ez még kevés.
Épp dagály volt ezért
gyalogosan nem tudtam átkelni a szomszéd faluba, a helyiek viszont nagyon
elfoglaltak és senki nem vitt át kenuval.
Sebaj, lesz még ilyen falu jócskán. Felpattantam
a vasra és 50-es tempóban robogtam, amikor csirkék reppentek ki elém
csapatosan, hát pechjére az egyik már nem szalad tovább. Visszanéztem, de
semmit sem tehettem. Naplementéig még van két órám, ezért a kacskaringósabb
tengerparti utat választottam, majd csak találok szállást valahol. Viszont enni
már jó lenne, mert utoljára a reggelire emlékszem, ami szintén nem volt túl kiadós.
Na, az evést Szumbán azt felejtsd el! A szigeten jóformán
nincsenek kifőzdék és ami van, abba viszont te nem akarsz bemenni.
Továbbhallgattam a gyomrom korgását és vezettem a világvégi utakon,
útjelző
tábla sehol, település szintén, viszont szivárvány az igen.
Mázlimra végig
megúsztam az esőt, mindig toltam magam előtt. Az útirányt kicsit furcsálltam és
az első lehetőségnél kiderült, hogy nem ott vagyok, ahol szeretném. Sebaj,
akkor alszom a sziget második legnagyobb városában Waikabubakban (12 000
fő), ott csak lesz valami kajálda is. Lett is, viszont sör nincs. Helyette a
szállásadó szerzett pecsit (pálmabor), aminek nagyon ízléses nylon zacsi volt a
tárolóegysége. Kérésemre szerzett kancsót is, abból mégiscsak jobb inni, mint
zacskóból. Bár emlékszem, amikor Laoszban szívószállal ittuk a zacskós
pálinkát. Az izét nem akarod megtudni, a szokásos gázolaj íz, de nem is vártam
mást. Timorban szopinak hívják és rosszabb napokon megissza az ember ezt is. Előnye
az árában rejlik, ebből 2 litert kapsz 1 sör áráért.
Szerdára ébredtem, ami itt is piacnap. Irány a pasungai
piac. Útközben beugrottam Praiijingbe és mennyire jól tettem.
Na, ez végre egy
klassz kis törzsi falu. Mindenki teszi a dolgát és senki nem kéreget. A nők
mosnak, teregetnek vagy épp szőnek valamit,
a gyerkőcök rohangálnak, játszanak
és rád vigyorognak.
Engedélyt kértem a belépésre, ők bólogattak.
A férfiak cigiznek az árnyékban és rád köszönnek:
- Helló Mr.
Továbbmegyek, az egyik ház teraszán idős nénike kosarat fon,
velük szemben mozsárral törik az édesburgonyát,
a szomszédos anyuka tetvészi a kicsinyét.
Szóval őket még nem rontottuk el, hála az égnek. Több emberrel szóba
elegyedtem, majd készítettem néhány fotót, aminek nagyon örültek, főleg miután
viszont látták magukat a kijelzőn.
Na, de magasan jár már a nap ideje indulni.
Visszatértem a motorhoz és megcéloztam Pasungát.
A tömegközlekedést ők komolyan gondolják és teherautókkal
oldják meg, amik akkor indulnak, amikor már az ütközőrácson is néhányan ülnek.
Van egy-két távolsági busz, ott se jobb a helyzet, mert a tetőn is teltház van.
Beugrottam a szomszédos törzsi faluba. Ez általában annyiban különbözik a
normális falvaktól, hogy a házak teteje szalmából van és adományt vagy inkább
horribilis belépőt kérnek. Ezt a falut már elkapta a főút menti nyüzsgés és modernizáció
itt már nyoma se volt a szalmatetőnek, hanem jött helyette a jól bevált bádog.
Gondolom magadtól is rájössz, hogy nem töltöttem 5 percnél többet. 2-3 km
Kabonduk talán az jobb lesz. A faluban a gyerkőcök egyből beálltak a több
méteres megalitjük elé és fotót követeltek.
Ezen ne múljék. Innen a falu
mögötti dombtetőre igyekeztem, ahol a nemes elődeik sírját, illetve az ő
tiszteletükre emelt kőoszlopokat tartják. Útközben mellém szegődött egy
helybéli és felkísért az ősei nyughelyére. Cigivel kínáltam és ő megmutatta a
szent köveiket és oszlopaikat.
Persze azzal kezdte, hogy beírtam-e magam a nagy
könyvbe. Hevesen bólogattam. Miután kinézelődtem magam,
visszakísért a mocihoz
és ott sem derült ki a turpisság. Viszont később meglett a böjtje. A motor
melletti házban ücsörgőknek kiosztottam pár cigit, ők illedelmesen megköszönték
és meglepő módon mindegyik csak egy szálat vett.
A következő látnivaló a
szomszéd faluban leledzik. 5 méter magas oszlop rajta a szultán, a felesége,
alatta bivalyfej és mindenféle ősi faragott jel.
Ez pipa, most már irány a
tengerpart. Alig mehettem pár kilométert, amikor leszakadt az ég. Satufék. Épp
jókor álltam meg, mert be tudtam menekülni a faluszéli trafikba. Kértem kávét
és ücsit, aztán hosszasan beszélgettem a barátságos tulajjal.
Ő több évet élt
Balin és abból a pénzből tudta összespórolni a nyitáshoz szükséges kezdőtőkét. Miután
az eső kieste magát, elbúcsúztam és ő útbaigazított merre menjek. Visszaültem a
mocira és húztam neki, de nem tartott soká a száguldás, mert 20 perc múlva
ismét rázendített. Pecsitől megittasodott társaság hívott magához, hogy
poharazgassunk együtt. Szerencsére az eső most is hamar elállt, így nem tudtak
belém diktálni egy pohárnál többet. Kerülőút nem révén vissza kellett mennem
Waikabubakba
és onnan fordultam rá a tengerpart felé vezető útra. Jó ideje
mentem már, de az út még mindig nedves volt. Az egyik kanyarból hirtelen
feltűnt egy veszettül robogó teherautó és fékezésre kényszerített. Na, ezt nem
kellett volna. Az első fék egyből blokkolt, és a következő pillanatban az
aszfalton találtam magamat. A tag megállt, kiugrott a járgányból és lesegítette
rólam a motort. Miután megnyugtattam, hogy jól vagyok továbbállt. A szomszéd
házból hoztak vizet és lemostam a lábamról a vért. A horzsolásaimat befújtam
hámosító krémmel (köszi Kata) és robogtam a két közeli törzsi falu felé. Név
szerint Praigoli és Waigalli. Itt is jöttek volna a könyvvel és a gyerekek is
pénzt lejmoltak. Szánalmas, de ez is sajna miattunk turisták miatt van. A sima
falvakban, ahol legalább ennyire szegények az emberek, ott miért fogadnak
kedvesen és miért nem akarnak vajon pénzt? Nyilván mert őket nem kapatta el a
túrizmus.
Ruágig meg sem álltam.
Néptelen fehér homokos kis település,
egyetlen vendégházzal. A néni barátságosan beinvitált és közölte, hogy az árban
benne foglaltatik a kaja is, mert nincs warung (kifőzde) a faluban. Szóltam
neki, hogy messziről jöttem és jól esne egy csésze forró kávé meg némi
harapnivaló. Azonnal bólogatott. Megtaláltam a mandit (hagyományos meregetős
indonéz fürdőszoba) és teljesen lemostam a lábamat, hát nem túl szép látványt
nyújtott, plusz még fáj is, de eddig is túléltem az ilyesmit. Alig végeztem a
mosdással a kávé és a halacska már az asztalon várt. Pillanatok alatt
eltüntettem mindkettőt, majd kinéztem a partra. Épp naplemente készül. Mivel
időm, mint a tenger jó, hogy megvárom. Közben jöttek a helyi arcok. Olyan jól
összehaverkodtunk, hogy pár perc múlva már úton is voltunk pecsiért. A srác két
kilométerre saccolta a közértet, én kicsit többre, de megtaláltuk. A boltos
elővett 2 zacskót. Mondom jó-jó, de nem lehetne esetleg flakonba tenni a
nyomorultakat. Dehogynem. Bólogat kevesen és már önti is bele a pulton heverő
üres palackba.
Viszont a szerencsétlenje arról megfeledkezett, hogy előtte
benzint tárolt benne.
Sajna ezt már én is csak otthon vettem észre. Ki akartam
önteni, de újdonsült cimborámnak így is jó. Megköszönte és továbbállt. Reggel a
közeli strandokkal kezdtem az ismerkedést, majd hosszú útra indultam
Tarimbangba. A délelőtti strandokon sem hemzsegtek tömegek csak jómagam, pedig
ezekért a helyekért Európában vagy bárhol máshol vérre mennének az emberek, de
itt még kifőzde sincs.
Közel 70 kilométert motoroztam a Waingapu felé tartó
főúton, falusi iskolák, benzin árus nénikék és legelésző jószágok között. Az út
végig a fennsíkon ment, aminek köszönhetően csak 34 fok volt. Megérkeztem az
elágazáshoz.
Eleinte itt sem volt gond, elhagytam az utolsó falut és végig a
hegyek között kacskaringóztam. Aztán útépítés nyomait láttam. Oh-oh ez nem jó
jel. Eleinte még volt döngölt út, de aztán elfogyott, maradt az ezer éves.
Helyi szokás szerint, bazi nagy köveket döngölnek a földbe és erre jön néhány
centi aszfalt. Na meg a monszun. Nem tudni mikor épült ez az út, de tökéletesen
szét volt töredezve. Csak mentem és mentem, aztán beértem az erdőbe, itt már a
kabócák is rákezdtek. Végül kiértem és elértem a vidék egyetlen és legnagyobb
útkereszteződését. Volt is vagy 3 ház és persze mind ugyanazt árulta: benzint,
kávét és cigit. Itt nekem jobbra kellett fordulnom, de innen se javult az út minősége,
viszont 400 méterről le kellett jutnom a tengerszintjére. Kicsit leizzadtam, de
végül csak leértem még világosban. Visszafelé néztem meg, hogy 18 kilométert
zötyögtem ezen a szar úton vagy tízzel. Útközben az egyik járgányból a sofőr
angolul szólt ki és mint kiderült neki van itt az egyedüli szálláshelye.
- A templom mögött! – ismételgette.
Ha nincs ráírva arra a szú ette, lukacsos, ferde épületre,
hogy Gereja biztos nem mondom meg róla, hogy imaház. A szálláshelyen 3 szörfös
pihengetett. Amíg készült a vackom addig kinéztem a partra. Nyilván nem aszfaltúton.
Álomszép hely. 2-3 km széles és mindkét szélén 150-200 méter magas krétafehér,
mészkősziklák szegélyezik.
Visszatértem és épp elkészült a szobám. Az egyetlen
bútor az ágy és felette moszkitóháló lengedezett. Befeküdtem a teraszon a függőágyba
és élveztem az életet.
A szörfösökről kiderült, hogy több mint 1 hete várják az
emberevő óriás hullámokat, de csak nem jönnek. Első két nap voltak nagy
hullámok, de aztán lekapcsolták az égiek. Éjszaka túl sokat nem aludtam, hála
az állandóan nyüszítő kiskutyának, majd a hajnali kakaskukorékolásnak. Hatkor
mentem ki mosakodni és a szörfös srácok deszkával a kezükben épp indultak a
partra. Ez ám az elszántság, napok óta csak várják a hullámot. Hátha most jön.
Kikértem a reggelit, kissé nyers, üres palacsinta és kávé. A palacsinták javát
feletettem az éhenkórász kutyákkal és ők nagyon hálásak voltak érte. Motorra
pattantam és indultam is volna, csak hogy kissé lapos a hátsó kerék.
Leszálltam. Defekt. Nagyot szentségeltem, majd megkérdeztem a helyieket merre
van a legközelebbi gumis.
-
Az biza 9 km -
vakarta a fejét az asszonyság.
-
Majd én megcsinálom – ajánlkozott az egyik srác.
Pillanatok alatt kikapta a kereket és a házi boltjukban új
belső is lett. Megnéztük a régit, tényleg, nagy a lik. Kipucolta a külsőt, hogy
ne maradjon benne semmi tüske és behelyezte az újat. Talán még most is
szuperál. Útra kelhettem végre.
Átverekedtem magam a végtelennek tűnő félholt
útszakaszon aztán meg sem álltam Waingapúig. Betelepedtem egy szállásra, aminek
a szobájával nem is volt gond, de a fürdőre inkább nem térnék ki. 1-2 órát
olvasgattam a teraszon, aztán irány a beach. Pont olyan, mint a Balaton dél
partja, csak itt fehér a homok, de fürdésre teljesen alkalmatlan. Mivel rengeteg
koralltörmelékeken kéne átvergődni a szabad szemmel, alig látható vízig.
A part
is kicsit szemetes, hát ugye helyiek járnak ide. Kár érte, de a szárongomat se
tenném itt le. Maradt a város és a jól bevált könyv.
Reggel hosszú út várt rám, a jól kitaposott hegyi út helyett
az ismeretlen partit választottam.
A térképen rövidebbnek tűnt, de a valóság nem ezt mutatta.
Az első 30 km-t a Kanberra beachig zökkenőmentesen tettem meg. Álomszép
szállásnál fékeztem. Az árak tűrhetőek egy kávé simán belefér. A személyzet
rögtön ott termett, kinyitották a nyugágyat és a napernyőt én meg fotóztam a
néptelen fehér homokos paradicsomot.
Leültem és élveztem az életet. Kis idő
múlva, a kávétól felturbózva robogtam még 40-50 km-t aszfalton. Aztán az út
eltávolodott a parttól és megváltozott az állaga. A félsivatagos terepen, köves
úton zötykölődtem,
aztán újra aszfalt,
majd a tengerparton mély homok. Igencsak
melegem volt a 39 fokban, ezért jól esett a tengeri fürdőzés.
Bármerre néztem
egy teremtett lelket sem láttam. Miután megszáradtam ismét nyeregbe szálltam.
Az út viszont konkrétan elfogyott, helyette hatalmas köveket raktak le, amit
egyszer majd lesimítanak és erre tesznek pár centi aszfaltot. Motorral rámenni
egyenlő a defekttel. Mázlimra volt mellette keskeny kis csapás, azon tudtam ellavírozni.
5 km-t is mehettem így mire megjelent az aszfalt. Vagy inkább, ami maradt
belőle. Aztán már csak 60 km, változó minőségű úton és 3 felé,180 km motorozás
után beértem Tambolakába. Beugrottam a közértbe némi frissítőért, ott összefutottam
a reptéri sráccal, aki a mocimat szerezte. Megörültünk egymásnak és kifaggatott
merre jártam. Ő ment vissza a reptérre én meg beültem kajálni. Igen jó helyet
találtam, még sörük is volt. Legurítottam egyet a megérkezésem örömére, majd
elmentem szállást keresni. Hamarosan lett is. Onnan írtam SMS-t a motor
gazdájának. Először azt akarta, hogy én menjek ki a reptérre. Nem örültem, mert
akkor szerezni kell valakit aki visszahoz, de végül ráálltam. Már épp kiértem a
településről, amikor SMS-t kaptam.
- Itt vagyok a szálláson.
Visszarobogtam. Sehol senki. Még 5 SMS, mire kiderült, hogy
ő a másik szállásnál vár rám és csodálkozik, hogy miért nincs 19-es szoba.
Végül csak megtalált a kétutcás városkában és boldog mosollyal átvette a pénzt
és a mociját.
Másnap délben pedig már Balin találtam magam, ahol folytatódtak
a kalandok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése