2011. február 20., vasárnap

Szingapúr, a város ahol tilos szemetelni, cigizni, köpködni, és rágózni is


Szabival délelőtt 10-re beszéltük meg a találkát a Raffles hotel előtt, na igen ám, de a hotel 4 utcára néz és mindegyikre van bejárata. Én a főbejáratnál, a Beach roadon, a kanapéban ülve vártam, míg ő a túloldalon.
                                                             Biróság (2003)

                                                  Fullerton Hotel  (2003)


                                                   2003


                                                2011


Hála a modern technikának 10 óra után pár perccel jött az SMS:
Itt vagyok a North Bridge roadnál.
Hamarosan én is ott lettem.
Elsőként felugrottunk az erődhöz, ahol 7 éve Oszival csöveztem, egyből elő is törtek a régi emlékek. Hát igen, akkor még más idők voltak, pénz nélkül sátorral jártuk Ázsiát. Mára sincsenek nagy igényeim, de azért nem árt, ha tető van a fejem felett.
Tettünk egy kört a színvonalasan kialakított parkban, és figyeltük a minket körülvevő miliőt, itt egy kis dzsungel, ott egy bunker ajtaja, amott meg a város látképe. Ahogy így mentünk-mendegéltünk, még mintha a régi a sátorhelyünket is felfedeztem volna.
Majd miután megbeszéltük a karácsonyi és szilveszteri élményeket, visszatértünk a felhőkarcolók közé. Ebédre indiait ettünk és jóllakottan sétáltunk végig a korzón, ahol szinte minden étteremnek saját akváriuma van, ezekből tudod kiválasztani a számodra, friss és szimpatikus halat, rákot, kagylót, homárt vagy bármilyen más egyéb ínyencséget. Mi inkább magashegyi levegőre vágytunk, ezért fellifteztünk a közeli felhőkarcoló tetejére. 235 méter magasan vagyunk a város legmagasabb éttermében, de mivel nem óhajtottunk fogyasztani, ezért csak a kilátás töredékét élvezhetjük. Sajnos eléggé borongós, esős idő volt, de azért így is beláttuk a környéket, kivéve a tenger felőli részt. A Fülöp-szigeteki pincér szíve megenyhült, miután meglátta a koboldmakis, boholi pólómat és beengedett minket az étterem, tök üres, VIP termébe. Na innen premier plánban láttuk Szingapúr legújabb csodáját a Marina Bay Sand Hotelt.
Nem gyenge.


                                                Opera (2003)
                                        Marina Sand Bay Hotel (2011)

                                       Marina Sand Bay Hotel (2011)

Előttünk 3db felhőkarcoló, de ez önmagában nem nagyszám Szingapúrban, na igen ám, de ezek tetejére, nagyjából velünk egy magasságban, valami őrült feltette a világ leghosszabb (250 méter) szabadtéri medencéjét.
- Tegnap este voltam fent. – közölte Szabi, mintha csak a sarki pizzériában járt volna.
- De jól megy.
- 20 szingapúri dollárért, te is felmehetsz.
- Na és milyen a kilátás a medencéből?
- Sajnos nem lehet úszkálni, az csak a szállóvendégeknek jár. A tetőről szuper a kilátás, de a medence közelébe se engednek. Egyébként jól néz ki, hangulatvilágítás, pálmafák, meg amit akarsz. Itt vannak a képek nézd meg.
És tényleg.
- Na majd, ha legközelebb erre járok, akkor én is felugrom 1 koktélra, viszont lassan mennünk kéne a reptérre.
- Oké. Kapjuk fel a cuccunkat és menjünk.
Természetesen itt már évtizedek óta van metró a reptérre. Szingapúr nem nagyobb, mint Budapest, de van vagy 5metrójuk, ebből hármat mi is kipróbáltunk, de ők továbbiak építését tervezik. Én még dugót sem láttam Szingapúrban, de már épül a város alatti autópálya, szerintem mire legközelebb erre járok, már kész is lesz.
Ja és kik építik?
Hát persze, hogy magyar mérnökök.
A metrón ellenőrre nincs szükség. Odaállsz az automata elé, a kijelzőn kiválasztod a célállomást, ő megmondja mennyibe fog ez fájni, beteszed a pénzt (akár papírt is) és már kapod is a jegyet, ami inkább bankkártyára emlékeztet. Persze, ha ott élsz vagy csak többet akarsz utazni, akkor a bankkártyádról, annyi pénzzel töltöd fel, amennyivel szeretnéd. Ezáltal megúszod a találkát a zsíros hajú, cigiszagú, hajléktalan külsejű mogorva ellenőrökkel.
Pár perc alatt kiérünk a reptérre, ami szintén élmény, ha még nem jártál itt. Bármerre nézel orchideák, akad ingyen net és amit máshol még nem láttam, az a lepkepark. Kilépsz az üvegajtón és újra élvezheted a jó kis fülledt, trópusi meleget és körülötted repdeső lepkék látványát. Viszont mi idővel nem voltunk túl jól eleresztve, ezért a lepkéket kihagytuk és szapora tempóban mentünk a gépünk felé.
Ezúttal Malukut vagy más néven az indonéz, fűszerszigeteket céloztuk meg. Az a hír járja erről a vidékről hogy rengeteg a vulkán, kristálytiszta a tenger és nincsenek turisták.
2 órás repülés után landolunk Jakartában, beállunk a sorba vízumért, kifizetjük a 25 USD-t a pénztárnál, aztán riportolunk a bevándorlásiakkal. Szokásos mosoly.
Indonézül üdvözlöm a tagot, kéri a visszaútra szóló repjegyünket. Mivel ilyennel nem rendelkeztünk pár nappal korábban kellett hamisítani. A tag alaposan megnézi a foglalást és már ragasztja is be a vízumot. Nyújtja az útlevelet és odaszól:
- Borravaló?
Én meg csak lesek, ilyet se hallottam még, főként nem Indonéziában. Mutatom is neki a 25 dolláros vízumcsekket, jót röhög és int, hogy tovább.
Várjuk a buszt, ami átvisz a belföldi terminálba, de csak nem akar jönni, ezért inkább 1 BKV jegy áráért áttaxizunk. A gépindulásig van még idő, meg hát Indonéziában az összes gép késik. Kaja, sör és már el is jött a beszállás ideje.
És csodák csodája a madarunk késés nélkül indul. 3,5 óra repülés után kissé zombiként érünk Ambonba. Az én cuccom már érkezik is, de Szabié csak nem akar. Várunk-várunk, de csak nem jön.

Folyt köv.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése